Üdvösség kegyelemből Július 4.
Lukács 10,28-29: „Jézus ezt mondta neki: Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz. Ő viszont igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: De ki a felebarátom?” (RÚF)
LUKÁCS 10,28
Ehhez a törvénytudóhoz hasonlóan a büszkeség miatt sokan ellenállnak annak az igazságnak, hogy az Isten kegyelmébe vetett hit által igazulunk meg. Ez a törvénytudó szerette magát és azt a nyilvános elismerést, amelyet „szent cselekedeteivel” elért. Nem volt hajlandó először Istent szeretni és jobban szeretni embertársait, mint önmagát. A kérdése nem őszinte volt, hanem inkább kitérő, hogy elhárítsa a felelősséget. Arra törekedett, hogy a cselekedeteivel igazuljon meg Isten előtt. Tudta, hogy nem szeret mindenkit úgy, ahogy önmagát, ezért megpróbálta úgy értelmezni a Szentírást (3Móz 19,18), hogy az a cselekedeteihez igazodjon. Úgy akarta meghatározni a felebarát fogalmát, mint közeli barátot, akivel jól bánik.
Az önigazolás mindig mentségeket, kifogásokat eredményez, míg a bűnbánat és az Istenbe vetett hit engedelmességet.
Üdvösségünk alapja a kegyelem, vagyis Isten meg nem szolgált, ki nem érdemelt jóindulata, amely Jézus Krisztus megváltói munkájában fejeződött ki.
Isten hit által üdvözít minket. Hittel fogadjuk el az üdvösséget, Isten ingyenes ajándékát, amelyet a kegyelem biztosított. Tehát kegyelemből van üdvösségünk hit által. Figyeld meg, hogy nem csupán kegyelemből üdvözülünk, hanem kegyelemből, hit által. Hittel léphetünk be Isten kegyelmébe. Hit nélkül Isten kegyelme kárba vész, kegyelem nélkül pedig a hit erőtlen. Az Isten kegyelmébe vetett hitet fel kell szabadítani ahhoz, hogy megkapjuk, amit Isten Krisztus által biztosított.
Ahogy a nátrium és a klorid önmagában mérgező, úgy a kegyelem és a hit is halálos egymástól függetlenül. Ha azonban a nátriumot és a kloridot megfelelő módon vegyítjük, sót kapunk, amire szükségünk van az élethez. Hasonlóképpen a győztes keresztény élet kulcsa az, hogy hiszünk abban, amiről Isten kegyelemből már gondoskodott.