2011. Májusi Hírlevél – Miért, mikor és hová adakozzunk?

Miért, mikor és hová adakozzunk?

2011. május

Kedves Barátom!

Isten Igéjének több mondanivalója van az anyagiakról, mint a mennyről és a pokolról. Jézus szerint hitünk legcsekélyebb jele, hogy a pénzünket Rábízzuk. (Lk. 16:9-11) Ha a legkevesebbet nem tudjuk megtenni, a nagyobb dolgokat sem. Ez nagyon fontos.

Mielőtt elkezdeném ezt az anyagiakról szóló tanítást, szeretném megjegyezni, hogy egy keresztény televízió hálózat gyűjtési programját láttam a héten, amin teljesen elborzadtam. Olyan manipulálás folyt, hogy a szélhámos bűnözők elbújhattak volna mellette. Mindezt az Úr nevében tették, könnyekkel és nagy felhajtással. Nagyon elszomorított, biztos te is így lettél volna.

De tudod, mi háborított fel a legjobban? Nem a lelkész, aki hamisan képviselte az Urat. Ilyen mindig volt, és lesz is. Mi köze a pelyvának a búzához (Jer. 23:28)? Szemünket Jézuson tartjuk (Zsid. 12:1-2). Ami igazán felháborított, hogy ezek a taktikák eredménnyel járnak. Krisztus teste nagy pénzekkel válaszol az ilyesfajta kérelmekre, ez az oka, hogy a lelkészek művelik ezt – mivel eredményes. Sok szervezet dollármilliókat kasszíroz évente propagandafogások, hazugságok, és manipuláció segítségével.

Ez mindennél többet mond Krisztus testének fejletlenségéről.

Amint ezzel kapcsolatban imádkoztam, úgy éreztem az Úr azt mondja: “Hogyan is válhatna népem éretté ezen a területen tanítás nélkül? Mert a hit hallásból van, és a hallás Isten Igéje által. (Róm. 10:17) Ha fejlődést akarsz látni a testben ezzel kapcsolatban, tanítsd.” Ezt teszem most.

Amint a bevezetésben is mondtam, rengeteg információ van erről a Bibliában. Ebben a témában a Sáfárság” című hat CD-ből álló tanítássorozatom, amit a televízióban április végén kezdtem el tanítani, nagyon hasznos lehet. Weboldalunkon CD, DVD formátumban megrendelhető (angol nyelven). Ez jó alapul szolgál az Isten Igéje szerint való bővölködésnek.

Ebben a levélben különösen a Bibliának arra a tanítására szeretnék összpontosítani, hogy miért, mikor és hová adakozzunk. A Biblikus perspektíva ezen a három területen megálljt parancsolna ennek a butaságnak.

Mindenekelőtt az ajándékod mögötti motiváció fontosabb, mint maga az ajándék. Ezt hangsúlyozza az 1Kor. 13:3:

“Noha minden javamat a szegényekre ruházom, és ha testemet máglyára adom, de szeretetem nincs, semmi hasznom abból.”

Az adakozásod oka sokkal fontosabb, mint az, hogy mit és mennyit adsz.

Bármi, ami arra utal, hogy Isten áldását, vagy szeretteid üdvösségét megveheted, vagy hogy valamilyen más pozitív kimenetelt eredményez anyagi ajándékod, rossz motivációt használ arra, hogy rávegyen adakozásra. Igaz, az özvegy mindenét odaadta Illésnek, aminek eredményeképpen szükségei természetfeletti módon be lettek töltve a következő három évben. Azonban az 1Királyok 17:9 azt mondja: “Megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy tartson életben.” Az Úr parancsolta meg az asszonynak, hogy tartsa életben Illést. Nem arról volt szó, hogy a szükségeit betöltse, habár az is megtörtént, de az asszony azért adott, hogy Isten emberét segítse.

Szintén igaz, hogy Kornéliusz ajándéka felszállt Isten elé, mint emlékeztető (Ap.Csel. 10:4), de a hite volt az, ami Istennek tetszett (Zsid. 11:6). Az Úrba vetett hite és bizalma nyilvánult meg adakozásában. Isten áldását nem lehet megvásárolni (Ap. Csel. 8:18-20).

Igaz, hogy mikor adunk, az Úr százszor annyit ad vissza nekünk ebben az életben (Márk 10:30), de ha csak azért adunk, hogy kapjunk, ez helytelen motiváció. Isten bővölködővé tesz minket, hogy megalapozhassuk az Ő országát (5Móz. 8:18), adhassunk a szűkölködőknek (Ef. 4:28), és bőségben legyünk minden jótettre (2Kor. 9:8). Kell, hogy adakozásunkkor várjuk, hogy visszakapunk, de főleg azért, hogy újra feltöltessünk, hogy még többet adhassunk. A hangsúlynak azonban az adáson kell lenni, nem a “kapáson”. Jobb adni, mint kapni (Ap.Csel. 20:35). Azért éljünk, hogy adjunk, és ne azért adjunk, hogy éljünk.

Másodszor, nagyon sok félreértés kering adakozásunk idejével kapcsolatban. Sok keresztény csak saját szükségletei betöltése után ad. Az Írás azonban azt tanítja, hogy ajándékainknak első gyümölcsnek kell lenniük (Péld. 3:9). Ezt azt jelenti, hogy miután pénzt kapunk, elsőként az Urat tiszteljük azzal, hogy az Ő munkájára adunk. Bármi, ami ennél kevesebb, nem tiszteli az Urat.

Azután némelyikünket úgy tanították, hogy csak az Úr külön parancsára adjunk. Tudjuk, hogy Isten Igéje az Ő utasítása és nem kell füllel hallható hangon további utasításokat kapnunk. Van, amikor az Úr speciálisan vezet adakozásunkban, de nem mindig.

Az Ige így szól:

“Amint elhatározta a szívében, úgy adjon; nem kelletlenül, vagy kényszerből, mert Isten a vidám adakozót szereti.” (2Kor. 9:7)

Mi lenne, ha a gyermekeink csak akkor mondanák, hogy szeretnek minket, ha felszólítjuk őket erre? Igaz, hogy tanítani kell a gyermekeinket, hogy mondják ‘köszönöm’ és ‘szeretlek’. Rávezetjük őket ezekre a  dolgokra, ahogy az Úr is vezet minket néha az adakozásban. De minden szülő várva-várja azt a napot, amikor  gyermekei szívéből önkéntesen jönnek ezek a reakciók. Ugyanígy az Úr azt akarja, hogy a saját szívünkből adjunk, nem pedig utasításra.

Mikor kárhoztatással vesznek rá az adakozásra, vagy bűntudatot keltenek bennünk, ha nem adunk: ezek rossz alkalmak az adakozásra. Egyik barátom egyszer ezer dollárt adott egy lelkésznek, csak hogy elmehessenek már az alkalomról. A lelkész kijelentette, hogy nem enged el senkit addig, amíg meg nem less az az összeg, amit ő célnak kitűzött. Három kör adakozás után még mindig hiányzott ezer dollár, és a barátom odaadta az ezrest, hogy kijuthassanak onnan.

Én soha nem adnék ilyen helyzetben. Ezzel megjutalmazzuk a rossz magatartást. Mintha szavaznánk rá: “Tetszik. Csak így tovább.” Minden alkalommal, mikor egy manipuláló lelkésznek adunk, az egy-egy szavazat az ilyen módszerre. Nincs jogunk panaszkodni, ha szavaztunk arra a dologra, ami miatt fel vagyunk háborodva.

Harmadszor, a legkönnyebb kérdés, hogy hová adjunk. Pál azt mondta 1Kor. 9:7-11-ben, Gal. 6:6-ban, 1Tim. 5:17-18-ban, és sok más helyen, hogy oda adj, ahol enni kapsz. Nem ehetsz a McDonaldsban, ha a Burger Kingben fizetsz. Ott kell fizetned, ahol eszel. Ugyanígy oda adj, ahol enni kapsz.

A Malakiás 3:10-ben ezt olvassuk:

“Hozzátok be a tizedet a tárházamba, hogy legyen ennivaló a házamban, és próbáljatok meg engem ezzel, mondja a Seregek Ura, ha ki nem nyitom nektek a menny ablakait és ki nem árasztok rátok áldást, hogy nem lesz hely befogadni.”

Sok lelkészt hallottam ezt a verset arra használni, hogy a tizednek a helyi gyülekezetben a helye, és az azonfelüli felajánlások más szolgálatok és jótékonysági munkák számára vannak. Ezzel egyetértek akkor, ha a helyi gyülekezeted valóban tárház. A tárház az a hely, ahol ételedet tárolod, vagy ahová ételért mész.

A helyi gyülekezet a gerince Isten földi munkájának. Sok oly módon táplálhat, ahogy semmi más szolgálat nem képes. Engem nem hívhatsz fel éjfélkor, vagy nem kérhetsz fel, hogy eskessem meg a gyermekeidet, vagy hogy adjak nekik tanácsot. Szükséged van a más hívőkkel való közösségre. Ezt én nem tudom biztosítani neked, de a helyi gyülekezet igen.

De vajon hányan ismerik fel közülünk, hogy a világ, amelyben élünk, nem az a tökéletes világ ahol minden gyülekezet betölti minden résztvevője szükségét? Vannak, akik hétről-hétre gyülekezetbe járnak, és sosem kapnak enni. Sokan mondják nekem, hogy éheznek, vagy mérgezett az étel a helyi gyülekezetükben, ezért az én tanításaimon élnek.

Nem helyes, hogy egyik helyen kapjon valaki enni, a tizedet és adományait viszont máshová adja. Ha a helyi gyülekezetedben nem kapsz táplálékot, menj el egy másikba, ahol kapsz. Aztán add a tizeded annak a gyülekezetnek, és adományaidat más szolgálatoknak. De ha nem tudsz jó gyülekezetet találni, vagy valamilyen más okból halott gyülekezetbe jársz, ne add oda a pénzed. Ezzel támogatod őket.

Azok, akik ravasz trükkökkel és kárhoztatással manipulálnak, nem igazán táplálják Isten népét. A fő vallások nem táplálják az embereket. Ha Krisztus teste tényleg megtisztítaná motivációit az adakozással kapcsolatban, ha csak akkor adnának, mikor boldogan tudnak adni, nem bűntudatból, és oda, ahol valóban enni kapnak, akkor azoknak akik Isten nyáját nem etetik vagy meg kellene térniük, vagy teljesen fel kellene mondaniuk a szolgálatot. Ugyanakkor az igaz lelkészeknek, gyülekezeteknek, akik valóban táplálják Krisztus testét, bőven lenne pénzük a munkájuk végzésére.

Például az “Evangéliumi Igazságok” televíziós programunk potenciálisan három milliárd emberhez jut el a világon. Ha csak egy százalékuk nézi valóban a programot, az harminc millió ember lenne. Ha csak 10 százalékuk kap is belőle áldást, az naponta három millió ember. Ezektől az emberektől egyenként egy-egy Fontos  ajándék (kb. 300 Ft) havonta megduplázná bevételünket. Ilyen egyszerű.

Minden szolgálat, amely valóban eléri az embereket, hasonló eredménnyel bírna. Csak a misszionáriusok és azok a szolgálatok képeznének kivételt, akik szegényeknek szolgálnak, olyanoknak, akik nem képesek adni. Ezeket én jótékonysági szolgálatoknak hívom, nekik szükségük van adományokra azoktól, akik nem közvetlenül tőlük táplálkoznak.

Ezen a héten a Charis Bibliaiskolába ezt tanítottam. A tanulók áldására volt. Úgy gondolom, ez a tanítás neked is áldásodra lenne, és segítene ezen a téren jó ítélőképesség kifejlesztésében. Biztos ismersz olyanokat, akik hozzáállása felettébb negatív az adakozással kapcsolatban az említett visszaélések miatt. Ez a tanítás nagy segítségükre lehetne az effajta fájdalmak feldolgozásában, és abban, hogy el tudják fogadni a legjobbat, amit Isten nekik az anyagiak terén szánt.

Tehát a “Sáfárság” album már megrendelhető (angol nyelven). Ez az adakozás témáját a kegyelem perspektívájából közelíti meg, amit ritkaságszámba megy, ha pénzről van szó. A tanítás hat CD-s vagy DVD-s formátumban áll rendelkezésre. A sorozat megrendelése esetén a “Miért, mikor és hová adjunk” című CD-met ajándékba adom. Megrendelhető internetes oldalunkon: www.awme.net vagy telefonon: +44(0)1922 473 300. Hiszem, hogy ezek a tanítások gazdag áldásban részesítenek majd.

Jamie és én köszönjük, hogy társunk vagy ebben a szolgálatban. Nekünk is szükségünk van pénzre, mint minden más szolgálatnak, de én nem fogok manipulálni, vagy kárhoztatni, vagy trükköket használni ahhoz, hogy hozzájussak. Az Úrral való kapcsolatom, a becsületem fontosabb, mint bármi más, amit ilyen taktikákkal szerezhetnék. Igazán köszönjük mindnyájatoknak, akik válaszoltatok az Úr indítására, hogy segítségünkre legyetek, mert ti is áldást kaptatok. Együtt óriási hatást gyakorolhatunk a világra.


Jézusban (vagyunk és nem is jövünk ki Belőle)

Jamie és Andrew


7 Comments

  1. Bocs, de az a véleményem, hogy az Andrew tanításaival kissé ellentétes a fenti adakozással kapcsolatos egyes utalás, hiszen Ószövetségi törvényszerűségre nem alapozhatunk ha kegyelemben akarunk maradni! Az adakozás rendjéről Pálnak vannak tanításai, de szeretetalapú tettekre utal, nem azért adunk, hogy Isten védelme, áldásai megmutatkozhassanak, mint olyan a tized a törvény szerint volt Mózesben, Ábrahám szövetsége pedig igaz, hogy hitalapú, de Krisztus megváltása előtti viszonyulás! A kártevőt (Malakiás 3.11) már nem Isten dorgálja meg hanem én, a Krisztustól nyert hatalmam által, Jézus volt a tized az én védelmemért! Mindazáltal az a véleményem, hogy a szeretet nagyon is adakozó, én személy szerint nem tizedet, inkább 90 % szeretnék az Úr szolgálatára, vetésre, adakozásra fordítani, de az rosszul hat, ha tizedet emlegetünk, a fiak szabadok és a régi szövetség leplet borít ránk! Ha Jézus akarta volna, hogy a tized még foglalkoztasson minket, tanított volna róla. De ez nem evangélium, ő nem kért: szórt, adott a szegényeknek.

  2. Az írásokat vizsgálgatva azt látni, Ábel,Ábrahám és Jákob esetében, hogy hálájuk jeléül vitték adományaikat az Úr elé, a mostani tanításokban az dominál, hogy hitlépésként tedd meg előre, mert az Úr ,meg fog áldani érte! Ez nem testi cselekedet? Az ókeresztények abból adtak “amijük volt”, hogy ne legyen szűkölködő köztük, most meg sok gyüliben azt tapasztaljuk, hogy a vezető dúskál a javakban, a hívők szűkölködnek, bár adakoznak és a helyzet okára a válasz: nem jársz hitben! Szinte észrevétlenül kerülnek kárhoztatás alá és azt vizsgálgatják mi volt a baj, talán mint Káin vittem az adományt? Tudjuk, amikor Isten szeretete kitöltetik a mi szívünkbe, adakozókká válunk, örömünket, pénzünket, mindent meg akarunk osztani, de ha mértéket szabunk alkalmat adunk az ördögnek, fölösleges hitpróbának tesszük ki a hívőket! Hagyjuk, hogy a szellem vezesse az adakozásainkat!

  3. Áldjon az Úr Ferenc!

    Nagyon helyes az adakozással való hozzá szólásod.
    Igen igaz hagyjuk, hogy a gyülekezeti tagok döntsék el, hogy valóban hogyan szeretnének adakozni, mert ha erőltetjük Őket, akkor nem a szívtől jövő magot vetik, hanem a kötelezőt.
    Olyan pedig nincs, mert mindenki a szíve szerint vesse el azt a magot amit Ő szeretne adni a gyülekezet számára. Legyen a Szent Szellem irányítása alatt és ne a pásztor parancsára vesse a magot. Csak akkor tud aratni, ha szeretetből veti a magot. Áldások pedig csak akkor jönnek a gyülekezetbe ha minden dolog szeretet által történik. Ámen.

  4. KEDVES FERI TESTVÉREM! NAGYON RÉGÓTA FOGLALKOZTATNAK EZEK A DOLGOK AMIRÖL ÍRSZ. AMIKET ÍRTÁL TELJES MÉRTÉKIG EL TUDOM FOGADNI. AZÉRT MEREM EZT KIJELENTENI, MERT TELJESEN IGEI DOLGOK . EGY PÉLDA A TIZEDDEL KAPCSOLATBA: JEZUS MIT TANIT A TIZEDRŐL AZ EVANGÉLIUMBAN?, ÚGY TUDOM SEMMIT. TEHAT SZAMOMRA EZ AZT MONDJA HOGY NEM TARTOTTA FONTOSNAK. LEHET HOGY ROSSZUL TUDOM, HA NEM IGY VAN KÉRLEK TáMASZD ALÁ IGEVEL.VALAMI ESZEMBE JUTOTT, A TEMPLOM ADOVAL JEZUS EZEKET MONDJA: TEHÁT A FIAK SZABADOK. VALAKINEK AZT MONDJÁK HA NEM FIZETSZ TIZEDET NEM FOGSZ GYARAPODNI. KÉRDÉSEM A KÖVETKEZÖ: HOL VAN EBBEN AZ ÖRÖHÍR, A KEGYELEM ÉS A SZABADSÁG? NEKÜNK HÍVŐKNEK jÉZUS KRISZTUS A PÉLDAKÉPÜNK! AZ ÍTÉLKEZÉS SZÁNDÉKA NÉLKÜL, JELEN IGEI ISMERETEM ALAPJÁN ÍRTAM EZEKET……………….., nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt!

  5. Testvérek, lehet, hogy kicsit tüzetesebben kéne átnézni a Szentírást. Az újszövetségben is van a tizedfizetésről tanítás a Pál levelében.Üdv.egy 10 éves keresztény, aki Isten iránti tiszteletből és szeretetből fizeti a tizedet.Ámen.

  6. A tized eredete

    A tized egy olyan bibliai törvényen alapul, amelyet Isten Izráel népének adott. Mint minden ószövetségi törvény esetében, itt is eleve meg kell vizsgálnunk, hogy az Újszövetség fenntartja-e ezt. Hiszen alapelvnek kell tekintenünk, az (ószövetségi) törvény és a Krisztus törvénye közötti különbséget.
    A Zsidókhoz írott levél ezt mondja:
    Amikor az újról (szövetségről) szól, elavulttá teszi az elsőt, ami pedig elavul és megöregszik, az közel van az elmúláshoz (Zsid 8,13).
    Pál apostol pedig ezt:
    A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő – pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt –, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek –, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket (1Kor 9,20-21).A keresztyén embernek semilyen ószövetségi törvényt nem kell megtartani. Csak példaként említjük a körülmetélkedés törvényét; a templomi áldozatok, a szombat és az ünnepek törvényeit, az ételekre vonatkozó törvényeket. Hamis érvelés az, ha valaki arra hivatkozva, hogy “benne van a Szentírásban” Krisztus testének tagjait a Törvény alá akarná vetni.
    E bevezetés után vizsgáljuk meg részleteiben a tizedre vonatkozó törvényeket.
    A tized megalapozását Mózes harmadik könyvében találjuk meg:
    A föld minden tizede az Úré, a földnek a szemes terméséből és a fa gyümölcséből; az Úr szent tulajdona az. De ha valaki mindenképpen meg akar valamit váltani a tizedéből, tegy még hozzá egy ötödét. A marháknak és juhoknak a tizede is, minden tizedik, amely átmegy a pásztorbot alatt, az Úr szent tulajdona legyen. Nem szabad válogatni a jó és a rossz között, sem kicserélni azt (3Móz 27,30-33).
    Nyilvánvaló ebből az idézetből, hogy a tizedet elsősorban a mezőgazdasági termények után és lehetőleg természetben kellett fizetni. Az állatok után is kellett tizedet fizetni, de csak minden befejezett tizes egység után .
    Egy szó sem esik arról, hogy bérmunkásoknak, halászoknak, bányászoknak, vala-mint mesterembereknek tizedet kellett volna fizetniük. (Az efféle foglalkozásokról az Ószövetség említést tesz.)
    A tized felhasználásáról Mózes negyedik könyve tájékoztat.
    Azután ezt mondta az Úr Áronnak: Földjükből nem kapsz örökséget, és nem lesz osztályrészed köztük. Én vagyok a te osztályrészed és örökséged Izráel fiai között. Lévi fiainak pedig pedig örökségül adtam minden tizedet Izráelben. Munkájukért kapják ezt, mert ők végzik a szolgálatot a kijelentés sátránál. Ne közeledjenek többé Izráel fiai a kijelentés sátrához, mert bűnhődni fognak és meghalnak, hanem a léviták végezzék a szolgálatot a kijelentés sátránál, és ők bűnhődjenek az ott elkövetett bűnökért. Örök rendel-kezés ez nemzedékről nemzedékre, hogy nem kapnak örökséget Izráel fiai között. Mert a lévitáknak adom örökségül Izráel fiainak a tizedét, amelyet az Úrnak ajánlanak fel ajándékul, ezért mondtam nekik, hogy Izráel fiai között nem kaphatnak örökséget (4Móz 18,20-24).
    Ebből a szentírási szakaszból világosan látjuk, hogy a tizedet Lévi fiai kapták, mégpedig azért, mert különleges munkát végeztek, és – ami nagyon lényeges – megváltásként azért, hogy ők egyéb örök-séget (földet) nem kaptak. Ez magyarázza azt a körülményt, hogy tizedet csak a földművelés és a hozzá kapcsolódó állattenyésztés termékeiből kellett fizetni, és a nem mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelem után nem. A továbbiakban a törvény úgy intézkedik, hogy a tized tizedét a lévitáknak át kell adniuk a papoknak. (A továbbiakban erre külön nem térünk ki, akár a lévitai, akár a papi tizedről beszélünk, tudjuk, hogy pontosan mire gondolunk.) A tized a zsidóságnál

    Mielőtt tovább mennénk témánk vizsgálatában, meg kell néznünk, hogy a zsidóság hogyan állt a tized kérdéséhez. Mi a helyzet a zsidóságnál? Vajon fizetnek-e a mai zsidók tizedet? A válasz egyértelműen nem.
    Ernest L. Martin The Tithing Dilemma című könyvében elmondja, hogy amikor ezt a kérdést tanulmányozta, felhívott három rabbit. Kérdésére – egymástól függetlenül – azt válaszolták, hogy manapság egyetlen vallásos zsidó sem fizet tizedet.
    Egyikük, akivel hosszan konzultált, ezt mondta: „Ha zsinagógám valamelyik tagja az Írás szerinti módon tizedet fizetne, megszegné Isten törvényét”. Miután Martin ezen megdöbbent, a rabbi kifejtette, hogy mivel a Biblia szerint tizedet csak a lévitáknak kell fizetni, bűn volna azt másnak adni. Mivel manapság nincs hivatalos lévitai papság, amely a jeruzsálemi templomban szolgálna, törvénytelen volna bármiféle bibliai tizedet fizetni. Ha azonban a templomot újjáépítenék, és ott papok és az őket segítő léviták szolgálnának, a Bibliában említett övezetekben élő zsidóknak kötelességük volna tizedet fizetni.
    Ami a Bibliában említett övezeteket illeti, az csak Izráel földjére vonatkozik. A Krisztus születése körüli időkben csak az Izráelben és néhány környező, tisztának tekintett országban élő zsidóknak kellett tizedet fizetniük. Az ezen a területen kívül élő és földműveléssel foglalkozó zsidóknak (tekintet nélkül arra, hogy ilyenek nagyon kevesen voltak) nem.

    A tized az Újszövetségben

    Az Újszövetségben nagyon kevés szó esik a tizedről. Egyszer Jézusnak egyik, az írástudókat és farizeusokat feddő beszédében fordul elő:
    „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok mindazt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni” (Mt 23,23).
    (Látjuk, hogy Jézus itt is csak mezőgazdasági termékek után természetben fizetett tizedről beszél, nem pedig a pénzjövedelem után pénzben fizetett tizedről.)Krisztus itt nem a tanítványaihoz, a leendő keresztyén egyház tagjaihoz beszélt, hanem zsidókhoz. Az egyház akkor még nem volt meg-alapítva, a zsidók pedig a törvény alatt álltak. A templom és a lévitai szolgálat még fennálltak. Ezekből a krisztusi igékből a keresztyének tizedfizetési kötelezettségét illetően semmiféle következtetést nem lehet levonni. Kereszthalála és feltámadása előtt Krisztus zsidókat többször is felszólított a törvény betartására.
    Amikor megtisztított egy leprást Jézus ezt mondta: ő pedig megparancsolta neki: „Senkinek se mondd el ezt, hanem menj el, mutasd meg magadat a papnak, és ajánlj fel áldozatot megtisztulásodért, aho-gyan Mózes elrendelte, bizonyságul nekik” (Lk 5,14)
    Amikor pedig a templomadót kérték, ezt mondta Péternek:
    „De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj ki a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik érted és értem” (Mt 17,27).
    Sőt, még általánosabban ezt mondta:
    „Az írástudók és farizeusok a Mózes székébe ültek. Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket nem kövessétek, mert beszélnek ugyan róla, de nem teszik” (Mt 23,2-3).
    De ezekből a kijelentésekből ki vonná le azt a következtetést, hogy a keresztyéneknek gyógyulások esetén állatáldozatot kellene bemutatniuk, templom-adót kellene fizetniük, vagy követniük kellene a zsidó rabbik utasításait?
    Ha magának Jézusnak az esetét vizsgáljuk, neki eszébe sem jutott, hogy magának vagy tanítványainak tizedet kérjen, vagy fogadjon el. Hogyan is tehette volna, amikor nem Lévi, hanem Júda törzséhez tartozott?
    Vajon ez azt jelentette, hogy nem fogadott el anyagi támogatást? Egyáltalán nem.
    Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket gonosz lelkektől szabadított meg, és betegségekből gyógyított meg: Mária, akit Magdalainak neveztek, akiből hét ördög ment ki, Johanna, Kuzának, Heródes egyik főemberének felesége, és Zsuzsánna, de sok más asszony is, akik szolgáltak neki vagyonukból
    (Lk 8,1-3). Jézust és tanítványait tehát saját vagyonukból támogatták azok, akik hittek küldetésében. De ez a támogatás semmiképpen sem volt tized: önkéntes volt, és a Szentírás semmiféle utalást sem tesz az összegére.
    Más kérdés, hogy Jézus súlyt helyezett az önkéntes adományokra. Amikor kiküldte a hetven tanítványt, ezt mondta nekik:
    „Menjetek el! Íme, elküldlek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut… Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek, igyátok, amit adnak… Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem” (Lk 10,3-16).

    Jézus arra is oktatta tanítványait ne fáradozzanak azon, hogy a pénzügyi biztonságukról intézményesen gondoskodjanak.
    „Ezért mondom nektek, ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál?… Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek? Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja” (Mt 6,25-34).
    Krisztus nem törődött azzal, hogy pénzt kapjon. Egész szolgálata alatt szegénységben élt.
    Gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok (2Kor 8,9). Az őskeresztyén egyház pénzügyei

    Ha tisztázni akarjuk a keresztyén szervezetek pénzforrásainak kérdését, meg kell vizsgálnunk, hogy mi történt, amikor a keresztyénség szervezkedése megkezdődött. A Szentírás szerint az első pünkösdkor háromezren lettek keresztyénné. Megjelent az első keresztyén közösség.
    Milyenek voltak e közösség pénzügyei?
    A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt… Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem, mert akiknek földjük vagy házuk volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták, és letették az apostolok lába elé, azután szétosztották mindenkinek úgy, ahogyan szüksége volt rá (ApCsel 4,32-35).
    Világos, hogy semmiféle tizedről szó sem volt. Mégis sok esetben ezek az emberek sokkal többet adtak, mint a tized lett volna. Miért? Mert látták, hogy Isten művének anyagi támogatásra van szüksége, és Isten Lelke arra késztette őket, hogy ezt a segítséget megadják.

    Hogyan gondoskodott a maga munkájának pénzügyi hátteréről Pál?

    Pál sohasem szedett tizedet, hogy fedezze az evangélium hirdetésének költségeit. ő – a képzett farizeus – sokkal jobban ismerte a törvényt, mintsem hogy ilyen gondolata támadt volna. Tudta, hogy törvényszegés lett volna, ha ő, aki nem Lévi, hanem Benjámin törzséből származik, tizedet fogadott volna el.
    Pál szakmája szerint sátorkészítő volt. Mesterségét akkor is gyakorolta, amikor az evangéliumot hirdette, és így magát így tartotta el. A Biblia több helyen leírja, hogyan gondoskodott munkájának anyagi fedezetéről, és milyen elképzelése volt erről. Az efézusi vénektől így búcsúzott:
    „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőjévé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett. Senkinek ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam, sőt ti jól tudjátok, hogy a magam szükségleteiről, meg a velem levőkéről ezek a kezek gondoskodtak. Minden tekintetben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,28.33-35). Pál megvalósította az igazi keresztyén magatartást, amikor saját kezével dolgozott, és nem csak eltartotta magát, hanem még segítette is a rászorulókat. Figyelemreméltó, hogy egyébként gyakran beszélt a szolgálók támogatásáról, és arról, hogy a keresztyéneknek pénzt kell adniuk az evangélium terjesztésére, de egyetlen egyszer sem említette azt, hogy tizedet kellene fizetniük.
    Igaz, hogy az 2Kor 9,9-ben 5Móz 25,4-et idézi: „A nyomtató ökör száját ne kösd be”. De itt nyilvánvalóan nem a tizedre gondol, hiszen ha így tenne, a 4Móz 27-et vagy Mal 3-at idézné.
    Azt természetesen Pál is hangoztatja, hogy a keresztyén szolgálókat támogatni kell. Így rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek (2Kor 9,14). De az ökör sem tizedet kapott a kicsépelt gabonából.
    A Hasting-féle „Az apostoli egyház szótára” [Dictionary of the Apostolic Church] ezt mondja: „Általánosan elfogadott tény, hogy a tized fizetése szent célokra az apostolok és közvetlen utódaik idején ismeretlen volt az keresztyén egyházban”. Hasonlóképpen az Encyclopaedia Britannica ezt írja: „Kezdetben a keresztyén egyház tagjainak önkéntes adományaitól függött”. Még a New Catholic Encyclopaedia is – amelyet egy olyan egyház ad ki, amely később tizedet szedett – ezt írja: „Az ősegyház nem ismerte a tized rendszerét… Nem arról volt szó, hogy az egyház támogatásának igénye nem létezett volna, vagy ezt ne ismerték volna fel, hanem inkább arról, hogy ezt más eszközökkel elégítették ki”. Az Újszövetségben és az ősegyház történetében semmi nyoma sincs annak, hogy éltek volna a tized intézményével. Hiszen mindenki jól tudta, hogy az egyház tisztségviselői nem voltak léviták.

    A tized megjelenése a keresztyén egyházban

    Hosszú szünet után a tized a keresztyén egyházban a „papi tized” formájában jelent meg. A katolicizmusban megjelent a papi rend, és ezzel kapcsolatban a papoknak fizetendő tized is. A refor-máció elvetette a papi rend létezését, és ezzel együtt a papi tized eszméjét is. Később egyes evangéliumi egyházakban és gyülekezetekben – különösképpen azokban, amelyek-ben bizonyos zsidózó vonások megjelentek – elkezdtek visszatérni a tized fizetésének ószövetségi és katolikus szokásához. Különös, hogy éppen egyes “funda-mentalistának” tekinthető gyülekezet igyekezett feltá-masztani ezt az újszövetségi gondolkodással össze-egyeztethetetlen szokást.

    A kérdés keresztyén megoldása

    A bibliai szöveg világosan kimondja, hogy a tizedet törvényesen csak a léviták kaphatják meg. Azonban felvetődik az a gondolat, hogy a törvény megváltozott. Ezt megalapozza a Zsidókhoz írt levélből vett idézet: Amikor megváltozik a papság, szükségképpen megváltozik a törvény is (Zsid 7,12). Ebből némelyek azt a következtetést vonják le, hogy az újszövetségi időkben a tizedet immár nem a lévitáknak, hanem a keresztyén lelkészeknek kell fizetni. De ez félreértés. A papság valóban meg-változott. Most az egyetlen érvényes papság a Melkisédek rendje szerint való. Igaz ugyan, hogy Ábrahám a hadizsákmányból önkéntesen tizedet adott Melkisédeknek. Azonban a Szentírásban egyetlen olyan törvény sincs, amely Ábrahámot e tized megfizetésére kötelezte volna. És van egy további pont is. A keresztyén lelkészek nem Melkisédek rendje szerint való papok. (Éppenúgy, mint ahogyan egyetlen más emberi lény sem az.) Egyetlen Melkisédek rendje szerint való pap van: a mi Urunk és főpapunk, Jézus Krisztus. Bármiféle “papi rend” eszméje idegen az evangéliumi keresztyénségtől.
    Katolikus testvéreink papjaikat Melkisédek rendje szerint való papoknak tekintik. Azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a reformáció egyik legfontosabb tanítása volt a papi rend meglétének tagadása. Erre most nem is érdemes szót veszte-getnünk.
    Természetesen egy pillanatra sem vitatjuk a lelkészi hivatal jogosultságát, azonban ez egy pillanatra sem téveszthető össze bármiféle papi renddel. (Eszembe jut boldogult hittantanárom, Hüttl Ármin. Tízéves gyermekként azt találtam mondani, hogy ő pap. Határozottan kiigazított, mondván, hogy ő nem pap, hanem lelkész; nekünk, keresztyéneknek, egyetlen főpapunk van, a mi Urunk Jézus Krisztus.)
    Némelyek felvetették azt a gondolatot, hogy Krisztusnak kell tizedet fizetnünk. Krisztus azonban jelenleg a mennyekben van, közvetlenül tehát nem fizethetjük neki a tizedet. Ha egyáltalán igaz lenne, hogy a melkisédeki papságnak tizedet kell fizetnünk, azt csak Krisztusnak fizethetnénk. Vajon megtehet-nénk-e ezt közvetlenül?
    A válasz: igen. Egyetlen mód van, hogy Krisztusnak bármit is adjunk. Ezt ő maga mondta:„Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak nekem az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezí-telennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” (Mt 25,31-40).
    Tehát még egyszer: A melkisédeki papságnak nem jár tized. De ha járna is, Melkisédek rendje szerint való pap egyetlen egy van, Jézus Krisztus. Neki viszont csak egyetlen módon lehet fizetni. Arról szó sincs a Bibliában, hogy a lelkészek eltartására vagy az evangélium terjesztésére fordított adományokat – bármilyen fontosak is ezek – közvetlenül Krisztusnak adnánk.
    Ezzel kapcsolatban gyakran felvetődő kérdés, hogy kik Krisztus atyjafiai. Némelyek szerint minden ember; mások szerint test szerint való rokonai, a zsidók. Véleményünk szerint ez a kérdés könnyen eldönthető. Jézus maga mondta: „Aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fívérem, nővérem és az én anyám” (Mt 12,50).
    Olykor hivatkozni szoktak arra is, hogy Jákób tizedet ajánlott fel Istennek (1Móz 28,22). Ez azonban önkéntes felajánlás volt, nem pedig egy kötelezettség teljesítése. (Amit köteles vagyok fizetni, azt nem ajánlhatom fel!)

    A tized „ elve ”

    Mindabból, amit elmondtunk, nyilvánvaló, hogy a tized olyan intézmény, amely manapság bibliai alapokon nem igazolható. Azt is tudjuk: Jézus Krisztus nem akarja, hogy bárki is egyházi célokra – bármilyen nemesek legyenek is azok – adakozzon, miközben családja szükséget szenved. Pál apostol ezt írta: Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél (1Tim 5,8).
    Történelmi tapasztalataink szerint a tized, mint kötelezően előírt “egyházi adó”, sok gyülekezetben némelyek anyagi romlásához vezetett.
    Sokan el is fogadják, hogy a tized Krisztus egyházában nem létező intézmény. Mégis: nem ritkán találkozunk azzal a nézettel, hogy a tized ugyan nem törvény, azonban “irányelv”, amely azt tanácsolja, hogy jövedelmünk 10 százalékát fordítsuk egyházi célokra.
    Ez azonban nagyon is vitatható nézet. Ha meggondoljuk, hogy a tized összege hogyan alakult ki, a legegyszerűbb magyarázat az, hogy ily módon Lévi törzsének tagjai, akik nem részesültek földbirtokban – és ha kaptak is volna földet, azt egyéb feladataik miatt nem tudták volna megművelni –, a tized következtében a föld terményeiből nagyjából ugyanolyan arányban részesültek, mint a többi törzs tagjai. (Ez így nem egészen pontos. A tized egy részét másra lehetett felhasználni. Részben a szegények támogatására, rész-ben az évenként háromszori jeruzsálemi zarándoklatra. Ez korrigálta azt a tényt, hogy Izráelben a léviták számaránya nem 1:12, hanem 1:27 volt.) De feltehetjük a kérdést, hogy a léviták szolgálata a templomi szolgálaton kívül miből is állt. Az ószövetségi társadalom szervezete teokratikus volt, ezért a papok és a léviták számos olyan feladatot elláttak, amelyet ma nem vallási szervezetek látnak el. A nép tanítóinak kellett lenniük (5Móz 24,8; 33,10; 2Krón 35,3; Neh 8,7), bíráskodniuk kellett (5Móz 17,8-9; 21,5; 1Krón 23,4; 2Krón 19,8; Ez 44,24). Az orvosi ellátás elsősorban az ő feladatuk volt (3Móz 13,2; 14,2; Lk 17,14). Hivatásos zenészek és énekesek voltak (1Krón 25,1-31; 2Krón 5,12; 34,12). Léviták voltak az irnokok, a felügyelők és a kapuőrök (2Krón 34,13). Ezeket a feladatokat manapság zömében az állam és állami jellegű szervezetek látják el, mégpedig a polgárok adójából. Az ószövetségi Izráelben állami jellegű adó nem volt. Így a mai körülmények között a 10 százalékos irányszám meghatározása semmivel sem indokolható.

    A keresztyén megoldás

    Az eddigiekben néhány alapgondolatot fogalmaztunk meg, amelyek alkalmasak a tizeddel kapcsolatos bibliai tanítás körvonalainak felvázolására. Nem célunk a keresztyén szervezetek pénzügyi forrásainak kérdését részletezni. Az ősegyház megoldotta felmerülő pénzügyi problémáit, mégpedig mindenki irányában méltányos módon. Számos módja van a keresztyén tevékenységek bibliai szempontból kifogásolhatatlan finanszírozásának. Az azonban bi-zonyos, hogy a tized nem ilyen módszer. Világos, hogy minden keresztyén, egyházi intézményt, amely megérdemli a támogatást, el kell látni a szükséges pénzeszközökkel.
    A Biblia nem mondja azt, hogy Isten igényt tart a keresztyének jövedelmének bizonyos száza-lékára. De azt mondja, hogy mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9,7). Isten olyan adakozókat kíván, akik szívből adnak.
    Természetesen van a dolognak egy másik vetülete is. Ha a keresztyének szükségét látják annak, hogy az evangélium hirdetői teljes munkaidejüket az egyház szolgálatára fordítsák, akkor gondoskodniuk kell tisztességes eltartásukról. Az egyházi tevé-kenység költségekkel jár.Súlyos méltánytalanság lenne, ha valaki igénybe venné az egyház szolgálatait, de teherbíróképességéhez képest nem járulna hozzá e szolgálat költségeihez. Ugyanakkor összeegyez-tethetetlen lenne Krisztus szellemével, hogy bárkit is megfosztanának e szolgálat gyümölcseitől, mert anyagi helyzete nem engedi meg, hogy teljes mértékben vállalja a rá eső költségeket. A „vének” kötelessége, hogy minden szempontot mérlegelve a testvérek elé tárják a pénzügyi szükségleteket, a testvéreké pedig, hogy jó szívvel gondoskodjanak ezek kielégítéséről. E kérdésekben a keresztyén szabadságnak, bölcses-ségnek és irgalmasságnak kell érvényesülnie. De semmiképpen sem szabad egy idejétmúlt ószövetségi intézményt feleleveníteni.

    És a pénzügyekről általában Jézus ezt mondta: „Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért; elég minden napnak a maga baja” (Mt 6,31-34).
    Ha valaki szeretné megismerni, hogy az élő hit hogyan képes hatalmas keresztyén szervezetek fenntartására, tartsa szem előtt például Müller György példáját. (Lásd: Arthur T. Pierson: Müller György. Primo Kiadó/Evangéliumi Kiadó 1992) Tőle megtanulhatjuk, hogy hogyan lehet nagy keresztyén intézményeket fenntartani, csak a hívők önkéntes – és soha nem kért! – adományaiból, és – főként – bízva Istenben, akitől minden jó adomány és minden tökéletes ajándék (Jak 1,17) alászáll. Felhívás
    Krisztus testének tagjaihoz

    Testvéreim!

    Nem szeretném, ha a fentiekből valaki egy pillanatra is azt a következtetést vonná le, hogy a keresztyének ne adakozzanak az egyháznak vagy az egyház különböző intézményeinek.
    Ellenkezőleg!
    Jól tudom, hogy az egyháznak, a gyülekezeteknek pénzre van szükségük a lelkészek tisztességes fizetéséhez, a működés feltételeinek fenntartásához, különböző intézmények (újságok, könyvkiadók, oktatási- és szeretetintézmények stb.) működtetéséhez; végül, de nem utolsó sorban a szegények támogatásához. És azt mondom: Testvéreim, járuljatok hozzá e szükségletek kielégítéséhez! Adakozzatok, adakozzatok bőségesen. De az adakozásból ne csináljatok az Újszövetség szellemével ellentétes, ószövetségi kötelességet. Nem vagyunk a Törvény alatt! Ne hivatkozzatok – teljesen alaptalanul – a tized Krisztus óta érvénytelen, eltörölt intézményére. Ti, akik vállaltátok a keresztyén intézmények fenntartását, a bevétel érdekében ne hivatkozzatok hamis érvekre. Bízzatok a mi mennyei Atyánkban, aki gondoskodik a benne bízókról. Ne féljetek! A jókedvű adakozók és az Istenben bízó sáfárok nagyobb csodákra képesek, mint a törvényeskedés bármilyen formája. Sohase feledjük el, hogy a jókedvű adakozót szereti az Isten, és minden ajándék Istentől származik!

  7. Kedves Tesók !
    Tegyék szívetek bősége szerint!

    Engem nem annyira tesz izgatottá a tized kérdése, annak a tudatában, hogy minden Istené, mindent még a hitet és az életet is Tőle kaptuk és csak sáfárok vagyunk itt a földön. Minél többet bízott ránk annál nagyobb felelősség is jár vele. Mt.25, 14-27.

    Adjatok hát jókedvvel, örömmel. Szívetek szerint bőséggel oda és aképpen ahogy Isten Lelke vezet benneteket!

Vélemény, hozzászólás?