“Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” (Lukács 17:18)
Jézus meggyógyított tíz leprás embert, majd azt mondta nekik, hogy mutassák meg magukat a papoknak Mózes törvénye szerint. Ahogy engedelmeskedtek Neki, gyógyulást nyertek; mégis csak egyikőjük tért vissza, hogy köszönetet mondjon Jézusnak. A 16. vers azt mondja, hogy ez az ember Jézus lábaihoz esett és köszönetet mondott. Majd a 18. versben Jézus azt mondja, hogy ez az ember Istent dicsőítette. Tehát a hálaadás Istent dicsőíti.
Azzal, hogy hálát adsz és dicséred Istent, az áldásaid forrásának ismered el Őt. Megalázod magad és azt hirdeted, hogy az Ő képességei, nem a tiéid emeltek fel téged. A hálátlanság olyan gyerekhez hasonlítható, akinek a szülei minden költségét fedezték, hogy iskolába járhasson, de ő miután végez és büszke arra, amit elért, egyáltalán nem tesz említést a szülei nagylelkűségéről. Azt gondolhatjuk, hogy ez a fiatal pökhendi és elkényeztetett, és igazunk is van. Hasonló módon pökhendi és arrogáns dolog elmulasztani a hálaadást Isten részére.
Hálánk Istent dicsőíti. Nagyon egyszerű, mégis mély teológia ez: “Csak egy Isten van, és Ő nem én vagyok.” Nem mi alkottuk önmagunkat. (Zsolt 100:3.) Isten a forrásunk és ennek megfelelően dicsőséget kell adnunk Neki. Azzal tesszük meg ezt, ha hálásak vagyunk mindazért, amit értünk tett. Ahogy a sokunk által jól ismert dicséret mondja: “Dicsőség Istennek, akitől minden áldás származik.”
Amikor kifejezed a háládat Istennek mindazért, amit elértél, minden áldásért, nagyért és kicsiért egyaránt, akkor te olyan valaki vagy, aki az életével dicsőíti Őt. Nem lesz kemény szíved. Sohasem fogod letaszítani a trónról Őt, magadat ültetve helyette szíved trónjára. Láthatod, a hálával teljes hozzáállás Istent dicsőíti, téged pedig biztonságban megőriz a kezeiben.