Elhívásának reménysége

És világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az õ örökségének dicsősége a szentek között. (Efézus 1: 18)

Pál azért imádkozott, hogy megismerjük az Ő elhívásának reménységét. Jézus elhívását teljesítjük be, nem a sajátunkat. Hatalmas békesség, remény és hit annak az eredménye, amikor tudjuk, hogy az Ő elhívását töltjük be és nem pusztán a saját dolgainkat csináljuk. 1969-ben tapasztaltam ezt meg, amikor egy toborzó tiszt a hadseregből eljött az otthonomba, hogy megmutassa a hadseregbe való önkéntes belépés előnyeit a hivatalos behívóval szemben.

Azt mondtam a toborzónak, hogy rengeteg időt spórolhatok meg neki, ha figyel rám. Elmagyaráztam neki, hogy azért vagyok 1-A, mivel abbahagytam az iskolámat. Ezután megosztottam vele, hogy az Úr miként vezetett arra, hogy otthagyjam az egyetemet, és hogy az Ő kezében vagyok. Ha Isten azt akarja, hogy behívjanak, akkor bevonulok, ha nem akarja, akkor nem vonulok be. A toborzó nevetni kezdett és azt mondta: “Fiam, garantálhatom, hogy be fognak hívni!” Ez valóban felbosszantott engem. Azt mondtam neki, hogy ha Isten akarata, hogy itthon maradjak, akkor sem ő, sem az Egyesült Államok kormánya, sem a pokol valamennyi démona sem tud engem behívni. Azt gondolta, hogy megőrültem. Bizony a következő néhány napban megkaptam a behívómat.

Amikor Vietnamba mentem, tudtam a szívemben, hogy azért vagyok ott, mert engedelmes voltam az Úrnak. Az Ő elhívása volt, nem az enyém. Ez pedig olyan magabiztosságot és reményt adott, ami nem volt meg másoknak. Tudtam, hogy Isten volt a felelős a biztonságomért és az életemért.

Ma  az Ő elhívásának a reménységében éld az életed, és tökéletes békességed lesz abban, hogy bárhová is visz az elhívása, biztonságban leszel az Ő hatalmas, szerető kezeiben.

Vélemény, hozzászólás?