Istené a bosszúállás Augusztus 4.
Lukács 17,2: „Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik, mintsem egyet is megbotránkoztasson e kicsinyek közül.” (RÚF)
LUKÁCS 17,2
Isten személyes ügynek veszi gyermekei üldözését. Az Apostolok Cselekedetei 9,4-ben, amikor Jézus megjelent Saulnak a damaszkuszi úton, és a szentek üldözéséről beszélt neki, így szólt: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (RÚF) Saul nem közvetlenül Jézust üldözte, hanem a szentjeit. Jézus mégis azt kérdezte: „Miért üldözöl engem?” Azok ellen, akik üldözik Isten gyermekeit, nem mindig jön el időben az ítélet a sérelem megakadályozásához, de ez a figyelmeztetés teljesen világossá teszi: Isten bosszút áll az Övéiért. (Róm 12,19)
Hagyni, hogy Isten legyen az, aki megvéd minket: hit kérdése. Ha nem lenne Isten, aki számon kéri az embereket a tetteikért, akkor az arcunk másik felének az odafordítása lenne a legrosszabb, amit tehetünk. Ám ha van Isten, aki megígéri, hogy Övé a bosszúállás és Ő megfizet, akkor az Istenbe és az Ő feddhetetlenségébe vetett hit hiányát tükrözi, ha a saját kezünkbe vesszük a dolgokat.
Nem kell a kezünkbe venni a dolgokat és megvédeni magunkat.
„Enyém a bosszúállás, én megfizetek – így szól az Úr.” (5Móz 32,35-36; Róm 12,19; Zsid 10,30) Ha önmagunk megvédésére és igazolására törekszünk, az valójában azt tükrözi, hogy nincs hitünk abban, hogy Isten betartja az ígéretét. Ez szellemi „rövidlátásra” is utal, amely csak a jelen pillanatot nézi ahelyett, hogy a dolgokat az örökkévalóság szemszögéből látná. Krisztus nem azért jött, hogy elítélje a világot, és nem rója fel az embereknek a bűneiket. A megbékéltetésnek ugyanezt a szolgálatát kaptuk mi is. Isten majd megfizet azoknak, akik nem fogadják el az irántuk tanúsított szeretetünket, hanem inkább kihasználják azt, hogy „odafordítjuk az arcunk másik felét”.