Lukács 22,42: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” (RÚF)
Jézus tudta: az Atya akarata, hogy feláldozza magát a világ bűneiért. Ez igaz, mert korábban sokszor megprófétálta a halálát és a feltámadását. Az Istennel való egyedülálló kapcsolata miatt azonban arra kérte Istent, hogy más módon valósítsa meg az akaratát, ugyanakkor megerősítette elkötelezettségét, hogy az Atyja akaratát követi, nem a sajátját. Nem volt tudatlan Isten akaratát illetően, ezért az imája végeztével bízott abban, hogy amit az Atya a legjobbnak tart a számára, az fog történni. Amikor imádkozni kezdett, tudta, mi az Atya akarata, az imája végén pedig tudta, hogy Isten akarata nem teljesülhet másképpen.
Ha egy Istentől kapott ígéretre válaszul így imádkozunk: „Uram, ha ez a Te akaratod”, az nem más, mint hitetlenség, és távolról sincs köze ahhoz, amit Jézus a Gecsemáné-kertben tett. A megválaszolt ima egyik alapelve az, hogy amikor imádkozunk, hinnünk kell, hogy megkapjuk, amit kérünk. (Mk 11,24) Semmiképp sem tudjuk betölteni ezt a feltételt, ha nem ismerjük Isten akaratát abban a helyzetben. Ha úgy imádkozunk, hogy „ha ez a Te akaratod”, az kimozdít minket az aktív hitből, és passzív várakozásba helyez, ahol hagyjuk, hogy a körülmények irányítsák az életünket. Ha olyan területen keresünk útmutatást, ahol Isten akarata nem fejeződik ki az Igében, akkor a Jakab 1,5 szerint bölcsességet kell kérnünk. Elhihetjük, hogy megkapjuk, amikor imádkozunk, és ezzel a tudással tovább imádkozhatunk hitben. Ne legyünk tudatlanok, hanem értsük meg, mi az Úr akarata. (Ef 5,17) Az az egyetlen megfelelő alkalom azt imádkozni, hogy „ha ez a Te akaratod”, amikor Isten szolgálatának szenteljük magunkat, legyen az bármi és bárhol.
