János 18,20: „Jézus így válaszolt neki: Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mind összegyűlnek, titokban nem beszéltem semmit.” (RÚF)
Isten igazságai a gyermekei számára vannak elrejtve, nem pedig előlük. A Szent Szellem azt az utasítást kapta, hogy tanítson meg minket mindenre (Jn 14,26), és kenetet adott nekünk, hogy mindent tudjunk (1Jn 2,20). Csak birtokba kell vennünk, ami a miénk.
Isten azt akarja, hogy az újszövetségi szentek tudják, amit az ószövetségi szentek nem tudhattak – azt, hogy „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Az Ószövetség megprófétálta a Messiás eljövetelét, de minden képzeletet felülmúlt az a gondolat, hogy Ő bennünk fog lakozni. Az Újszövetség azonban világosan kijelenti, hogy Krisztus a Szent Szellem által állandó lakozást vesz minden hívőben. Ez egy csodálatos igazság, amelyet egyesek nem értékelnek teljes mértékben. Salamon így szólt a templom felszentelésekor: „De vajon lakhat-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát még ez a ház, amelyet én építettem!” (1Kir 8,27; RÚF) Mi azt mondhatnánk: „Mennyivel kevésbé ez a fizikai test?” Ez valóban elképesztő!
Az Úr elkötelezettségét, hogy bennünk lakozik, soha nem hagy el minket és nem távozik el tőlünk (Zsid 13,5), az irántunk való nagy szeretetének jeleként kell tekintenünk. Ha folyamatosan ezen gondolkodnánk – minden következményével együtt –, hogyan lehetnénk valaha is magányosak vagy csüggedtek? Nem lennénk azok. A depresszió és az önsajnálat megszűnne. Ha valóban megértenénk, mit gondol rólunk Jézus, miért számítana, hogy mások mit gondolnak rólunk?
A hozzáállásunk és a félelmeink azt tükrözik, hogy a legtöbb keresztényben nincs jól megalapozva az a kinyilatkoztatás, hogy „Krisztus bennünk van”. Ez a vers azonban világossá teszi: Atyánk tudtul akarja adni nekünk, hogy „milyen gazdag e titok dicsősége”. Mindnyájunknak nagyobb kinyilatkoztatásra kell törekednünk erről az igazságról.
